Szolgálat

"Az embereket szolgálni rendkívül értékes tulajdonság. Csak a gazdag szívű, tiszta gondolkodású emberek képesek elérni ezt az állapotot. Aki önző és szűkmarkú, annak nem lehet része ebből a szép jellemvonásból."

A taszavvuf szohbetekről

A Mindenható Allah megelégedéséért tartott szohbeteken ne hangozzanak el felesleges, oda nem illő szavak. Mert ezek a szohbetek jelentik azt a spirituális értelemben vett terített asztalt, ahol a spirituális energia leáramlik. Ehhez az asztalhoz megfelelő viselkedéssel, illemmel kell jönni, és megfelelő viselkedéssel kell innen távozni is ahhoz, hogy hasznunkra váljon. Itt nincs hely az evilági szavaknak. Kegyes ájákat, áldott hadíszokat, a Társakról és Allah barátairól, állapotáról, tanácsairól szóló történeteket olvassunk. Ha van az összegyűltek között olyan, aki jól tud Koránt olvasni, akkor kezdje azzal, hogy olvas egy részt a Kegyes Koránból.
Ha valaki ezeket a szohbeteket rendszeresen látogatja, és lelki fülével is, vagyis magát mindenféle sötétségtől védve hallgatja, az állapotát és beszédét tekintve is magas szintet ér el. Írás nélkül, toll nélkül válik tudóssá. Mert a másféle tudás a könyvekben és füzetekben marad, de ez a tudás az elméjében, memóriájában. Aki ezeket a szohbeteket figyelmesen hallgatja, a tudás birtokosává válik. De ő maga sem tudja saját magáról, hogy tudása van, ezért nem lesz fennhéjázó.
A szohbeteket időben kell elkezdeni, és időben kell befejezni is. Nem jó, ha a szükségesnél hosszabbra nyúlnak. A szohbetre érkezők a köszönés – asz-szalamu alajkum – után nem beszélnek többet. Nem beszélnek semmilyen evilági témáról, nem kérdezik egymást a családjukról vagy munkájukról. Akárhányan is vannak, áhítattal várják a szohbet kezdetét. A szohbetre mindenképpen pontosan kell érkezni. Akik későn jönnek, azoknak nem nyitnak ajtót. Ha ilyen módon kezdünk neki, megfelelő spirituális tartalommal folytatjuk. Ha erre nem figyelünk, akkor csak jövünk-megyünk, de nem érünk el haladást.
A szohbet után a szohbet hatására kialakuló állapotban megint csak evilági szavak nélkül, kérdések és megjegyzések nélkül köszönnek egymásnak, és mindenki megy a dolgára. A szohbetből származó állapotot a következő szohbetig megőrizve, és fejlődésre törekedve a szohbetből előnyünk származik. Aki azt akarja, hogy a szohbetekből előnye származzék, az mindenképpen tartsa tiszteletben ezt a viselkedést. Sokan vannak, akik erre nem figyelnek oda. Ők azonnal elveszítik mindazt a nyugalmat és energiát, amit a szohbetekből nyertek. Vagyis hiába voltak ott, üres kézzel távoznak.

(Ezek a taszavvuf szohbet irányelvei. Egy más, átlagos előadáson természetesen másféle viselkedési alapelvek az irányadók. A ford. megj.)

Iszráf (pazarlás) 2.

„Napjaink betegsége az, hogy mindenki gazdagnak akar látszani. Még a kis jövedelműek is gondolkodás nélkül teljesítik a feleségük minden kívánságát. Bármit szeretne, azonnal kölcsönt vesznek fel, adósságba keverik magukat, és megveszik neki. Pedig a családon belül, bizalmas légkörben meg kellene beszélni: „Kedvesem! Ezt, amit szeretnél, nem tudom megvenni neked, mert a költségvetésünkbe nem fér bele, nem engedhetjük meg magunknak. Ha lesz rá lehetőségem, talán majd később megveszem.”
Az ilyen szavakat hallva a családja megérti a helyzetet, és alkalmazkodik, vagyis nem fog mindenért fenntartás nélkül követelőzni. Így kiegyensúlyozott és stabil családi életet tudnak élni.
Mi szükség van arra, hogy folyton új ruhát, cipőt vásároljunk, vagy lecseréljük a bútorokat? Akkor vegyünk csak újat, ha a régi már tényleg elkopott vagy használhatatlan. Nem az utcán találjuk a pénzt. Semmi szükség arra, hogy minden alkalomra új ruhát vegyünk vagy csináltassunk. Az hálás Allahnak, aki minden alkalommal, amikor felveszi a ruháját, még ha az régi is, hálát ad Neki: „Ó, Uram, ez a Te kegyed és ajándékod.” A pazarló ember arra sem képes, hogy akárcsak pár fillért is megtakarítson. Soha nem szűnnek meg az anyagi nehézségei. Nem adja meg a zakátját, nem cselekszik jót. Folyton arra panaszkodik, hogy milyen drága az élet.”

Iszráf (pazarlás)

"Nem ügyelünk arra sem, hogy mennyi vizet, áramot használunk el az otthonunkban. Mikor néhai apám még élt, csak abban a szobában kapcsoltuk fel a lámpát, ahol éppen tartózkodtunk. A régi erényes emberek nagyon odafigyeltek az ilyesmire.
Aztán vannak olyanok, akik ha kell, ha nem, állandóan telefonálnak. Most már elterjedtek a mobiltelefonok is. Az emberek nagyra tartják, mert könnyű bármikor beszélni rajta. Mintha csak ingyen lenne, szegény-gazdag egyaránt ezen telefonál. Senki nem tulajdonít nagy fontosságot az ilyen beszélgetésnek. Pedig gyermekkoromban még a legszükségesebb dolgokról is csak azzal a feltétellel beszéltünk telefonon, hogy rövidre fogjuk.
Bármilyen kicsi is az iszráf mértéke, az ártalma nagy. Mert az iszráf, bármilyen kicsi is, iszráf. Ha a kicsinek vélt dolgok összegyűlnek, nagyon megnőnek. Cseppekből áll a tenger, mondja a közmondás. Az a csap, amelyből percenként csak tíz csepp víz csöppen ki, egy hónap alatt 170 liter vizet pocsékol el. Ha valaki a vagyonát, ami óriási kegy és ajándék a Mindenható Allahtól, elpazarolja vagy rossz módon használja fel, az azt jelenti, hogy nem értékeli az Ő kegyét, nem tartja tiszteletben, elvesztegeti, nem köszöni meg és hálátlan Ura iránt. Ez pedig a Mindenható Allah haragját vonja magára. Ezért nem lesz áldás a vagyonán sem. Az ilyen ember, bármilyen sok pénze is van, nem tud kijönni belőle. "

Musa Efendiről

"A természete azonosult a bőkezűséggel. A Hudayi klinikán, amelyet kifejezetten a szegények és rászorulók kezelésére nyitottak, nagyon elszomorodott azok láttán, akiket nem tudtak megfelelően kezelni. Gyakran mondogatta vágyakozva: „Ha lenne elegendő erőm szolgálni ezeket a szegényeket, biztosan megtenném”.
Nagylelkűségétől és mély együttérzéstől hajtva közeli barátaival alapította a Hudayi öregek otthonát. Azt mondta: „Ha nem szolgáljuk az otthontalanokat, felelősségre leszünk vonva érte”.
Az alázat legjobb példája volt. Mindig félt, sőt, reszketett, és kerülte a hivalkodást. Számára a taszavvuf egyik célja az volt, hogy ráébresszen az ember tehetetlenségére és semmi voltára a Mindenható Allah előtt, hogy meglássa Allah végtelen hatalmát, isteni fenségét és uralmát. Amikor mi, az örökösei felnyitottuk Musa Efendi végakaratát, ismét tanúi lehettünk végtelen alázatának:
„Mindenki a következő világra távozik, ha a számára elrendelt lélegzetvételek száma betelik. Milyen szerencsés is az az ember, aki Allah útján áldozza életét, és igaz hívőként hal meg.
Bár tudtam, hogy ez az igazság, mégis úgy érzem, hogy nem szolgáltam úgy Allahot, ahogy Ő megérdemli, hogy szolgálják. Megöregedtem, de úgy érzem, nem éltem úgy az életemet, ahogy élnem kellett volna. Olvastam a tiszteletre méltó tudósok, Allah barátainak életét, de úgy érzem, nem követtem őket úgy, ahogy követnem kellett volna. Egy hibákkal teli élet után most távozom ebből a világból, és úgy találkozom Urammal, hogy nem reménykedem másban, csak a megbocsátásában, mert Ő a Megbocsátó, az Irgalmas.”

(Osman Nuri Topbas: A szeretet titka, részlet)

A gyermeknevelésről

"Azok a szülők, akik nem biztosítanak vallásos nevelést gyermekeiknek, a világ legkegyetlenebb emberei. Vallásos nevelés nélkül gyermeket nevelni olyan, mintha csak azért ültetnénk el egy fát, hogy eltüzeljük a kályhában."

Középút

„Allahnak legyen hála, hatalmas vallásunkban semmiféle nehézség nincs. Ahogy az evésben, ivásban és egyéb evilági dolgokban meg kell találnunk a középutat, úgy az istenszolgálat témájában is mértéket kell találnunk. Tartózkodnunk kell a túlzástól, a szélsőségektől.
Nem mindenkinek egyforma a természete és a Mindenható Allah iránti szeretetének mértéke. Az újszülött gyermeket csak anyatejjel táplálják, abból idővel többet adnak neki, majd, ha eljön az ideje, másfajta étellel is kiegészítik.
Nem kell megnehezíteni az istenszolgálatot. Nem mindenkinek a természete képes türelemmel kitartani a túl sok istenszolgálatban. Például attól, hogy másvalaki minden éjjel tizenkét raka, vagy még több tahadzsud imát (1) imádkozik, attól nekünk még nem szükséges ugyanezt tennünk. Kezdjük először két rakával, és ahogy megjön a kedvünk és a lelkesedésünk, növeljük a mennyiséget. A Duha (délelőtti) ima lehet kettő, négy, vagy hat raka is, ez a jelentéktelen ember (2) mégis csak négy rakát imádkozik. Hasonlóképpen, az evvabin ima (3) is lehet két raka is és hat raka is. Mi, Mahmud Sami Efendi tanácsát követve, két rakát imádkozunk.”
Tiszteletre méltó tanítónk, ha a mértékletességet említette, mindig ezt a történetet beszélte el, ami Szelman Fariszi (r.a.) és Abu Darda (r.a.) között esett meg:
Allah Küldötte (s.a.w.) a testvériség kötelékét kötötte meg Szelman Fariszi (r.a.) és Abu Darda (r.a.) között. Egyszer Szelman Fariszi (r.a.) meglátogatta a testvérét, Abu Dardát (r.a.), de nem találta őt otthon. Látva, hogy a felesége, Umm Darda (r.a.) milyen szegényes, régi ruhát hord, megkérdezte, hogy miért van így. Umm Darda (r.a.) azt felelte: „A testvérednek, Abu Dardának semmi dolga és semmi kötődése ehhez a világhoz”.
Ekkor hazaérkezett Abu Darda. Köszöntötte Szelmant, ételt készített neki és feltálalta elé az asztalra. „Gyere, egyél te is!” – mondta Szelman. Abu Darda azonban azt felelte, hogy böjtöl. „Ha te nem eszel, nem eszem én sem” – mondta Szelman, Abu Darda pedig a böjtjét megtörve leült, hogy egyen a vendégével. Amikor leszállt az este, Abu Darda az éjszaka elején fel akart állni imához, Szelman azonban rászólt, hogy aludjon. Az éjszaka során még egyszer fel akart kelni, Szelman azonban ekkor sem engedte. Amikor az éjszaka utolsó harmada eljött, akkor szólt Abu Dardának: „Most már kelj fel!” Felkeltek, wudút csináltak, imádkoztak. Az ima után Szelman Abu Dardához fordult:
„Testvérem, kétségtelen, hogy Uradnak joga van feletted. De a saját testednek is joga van feletted, és a családodnak is joga van feletted. Ezért add meg a jogait mindegyiknek.”
Később Abu Darda elment Allah Küldöttéhez (s.a.w.), és elbeszélte neki a történteket. Allah Küldötte (s.a.w.) azt mondta: „Szelman helyesen beszélt”.

1. Az éjszaka második felében végzett szorgalmi ima
2. A szerző, Musa Efendi szerénységből saját magát említi így
3. A naplementi (maghrib) ima után végzett szorgalmi ima

(Forrás: Sadik Dana, Altinoluk Sohbetleri, V, 112)